Séta a debreceni arborétumban

[Hepp Iván]

Ma a családommal együtt felkerekedtünk és elmentünk a debreceni arborétumba.

Több százszor járunk már ott, de ez most egy különleges alkalom volt.

Ez a nap a tél utolsó napja. A növényvilág éledése.

Igazság szerint, anyukám látni akarta a tavasz első hírnökét, vagyis a hóvirágot. Ez volt az igazi indok, ami miatt elindultunk.

Az arborétum a Kossuth Egyetemhez tartozik, és szinte mindig nyitva van. Érdemes ellátogatni oda, annak, aki Debrecenben jár.

Szóval leparkoltunk az Egyetemnél és elsétáltunk, az Egyetemtől alig 500m-re lévő arborétumba.

Megvettük a jegyet, majd rögtön az első sziklakertnél megláttuk a csodát.

A csodát, melyet minden évnek ebben a szakában látni lehet, vagyis a hóvirágot.

Ez a virág az élet csodája. Növekedésekor áttöri a fagyott földet és átfurakodik az összeaszott avaron, csak azért, hogy ő legyen az első.

Sokáig álltunk a virágok előtt, és csak néztük őket. Már több mint három hónapja nem láttunk a természetben virágot, viszont ez kárpótolt minket.

Aztán továbbindultunk a sétányon. Most kivételesen nem tértünk le az útról a kis tóhoz.

A fenyőfák jobb oldalon sorakoztak, míg a kisebb bokrok és hasonlók a bal oldalunkon zöldelltek.

Igen. Most már bátran használhatom azt a szót, hogy zöldelltek, hiszen a természet feléledt.

Elhagytuk a planetáriumot és megérkeztünk az üvegházakhoz.

Ezeknek a képe gyászosan hatott.

Legalábbis első ránézésre.

Először az ember csak azt látja, hogy az üvegházak alacsony falának a vakolata már rég leesett és kilátszanak a téglák. Azt, hogy az üvegtáblák, melyek háromszög alakba vannak rakva, mind töröttek és valószínűleg
csak a ragasztó meg az oldalnyomás tarthatja őket össze.

Aztán benéztünk a törött üvegtáblákon, és ismét egy csodálatos világ tárult a szemünk elé. Olyan volt, mintha a kaktuszok nem szúrós undok növények lettek volna, hanem olyan kis gyöngéd virágok, mint a
hóvirág.

Minden kaktuszon ott volt egy kis virágocska. Volt, amelyiken nagyobb volt, amelyiken kisebb. Fehér, sárga, és ha jól láttam egy piros is volt köztük.

Mikor kigyönyörködtük magunkat, akkor az üvegházak melletti kis erdőbe indultunk. Nem merészkedtünk mélyre, mivel túl nagy volt a sár, és nem volt ösvény. Ez azért is volt baj, mert ösvény híján nem tudtuk, hogy hova
léphetünk. Majdnem ráléptem egy hóvirágra is, de az utolsóm pillanatban
észrevettem, így nem lett belőle semmi baj.

Aztán végül visszamentünk az üvegházakhoz, és betértünk a túránk utolsó helyszínére, a pálmaházba.

Itt évszaktól függetlenül minden zöld volt. Annyi kis szerencsétlenségünk volt csupán, hogy épp a virágzás vége volt.

A pálmaház nem túl nagy. Sőt… Mondhatni csak egy terem. Úgy van kialakítva, hogy középen vannak a növények, és oldalt van egy sétány, ami körülfutja.

Persze még innen is nyílnak újabb és újabb üvegházak, de oda sajnos nem lehet bemenni.

Szokásunkhoz híven amikor beléptünk az ajtón balra fordultunk, így elsőnek a kancsókákat vehettük szemügyre.

A kancsóka egy húsevő növény. Belerepül a rovar és a kancsó fedele rácsukódik, majd egy folyadékkal megemészti (már ha jól tudom).

Továbbhaladván egy csomó pálmafa meredt az üvegtető felé, köztük a banánfák is.

A lencsevégre kapott banánfák még elég fiatalok voltak, de voltak mellettük jóval nagyobbak is(nagyon párás volt a levegő, és ezt a lencse is megérezte).

Ezután következtek az Orchideák. Kifejezetten szépek voltak, és felfedeztem egy olyat, aminek az illata nagyon hasonlított a narancsízű tikk-takkéra.

Ezután elérkeztünk a pálmaház kis tavacskájához, és a benne lévő fához.

Mindig is a kedvencem volt ez a fa. Úgy tűnik mintha ki lenne száradva. A törzse és az ágai fehérek, és valami indaszerű valami lóg le róluk.

Az ember azt hinné, hogy ez halott. Én is ezt hittem egy jó darabig, de aztán egy itt dolgozó felvilágosított, hogy ez bizony él, mint hal a vízben. A fényképen csak egy kis része látható. Sajnos nem készítettem róla
egészképeset.

Aztán jött a csoda. Eleredt az eső. Persze nem az egész csarnokban, csak egy kisebb részén, és igaz, hogy csak elég nagy túlzással lehet esőnek nevezni.

Szóval kezdett csepegni valami az öntözőrendszerekből, mi pedig rögvest elhallgattunk, és csak hallgattuk, ahogy az esőcseppek dobolnak az óriási páfrányok óriási levelein.

Rátámaszkodtam egy zöld radiátorra és hallgattam, ahogy csepeg a víz. Megnyugtató hang volt. Az embernek a gondolatai egyszerűen csak kiröppennek a fejéből, és csak bámul a semmibe.

Ezután sajnos a kijárat következett, így elindultunk hazafelé.

Eredetileg nem akartam sétálni menni, se én, se a két testvérem, de végül mégiscsak elmentünk. És nem bántuk meg…

Ha teheti mindenki látogasson el a debreceni arborétumba.

[Bihari Balázs]

Jó kis bejegyzés, érdekes séta lehetett. Az indaszerű valami, ami lógott a fáról vagy valami liánféle, vagy tillandisia lehetett.